VARJU KATA

JELENLÉT

Benyomások játéka az illúzió és a szubjektív valóság világában.
Hol ér véget a racionális valóság és hol kezdődik a képzelet? Egyéni asszociációink és az érzékelésünk keltette képzetek világába hívnak a kiállítás elvont, mégis plasztikus képei.
Ebben a térben semmi sem egyértelmű, a képek mégis erősen hatnak ránk.
A külső világ lenyomatai, mégis magunk felé vezetnek.
Bővebben...

VARJU KATA FOTÓMŰVÉSZ

Katát már gyerekkorában beszippantotta a fényképek és a fotósok világa. Egy családi szál révén bejáratos volt a Képzőművészeti Kiadó központjába, ahol főleg a művészi dokumentarista anyagok varázsolták el. Eleinte autodidakta módon tanult és kísérletezgetett, később fotóriporterként végzett Féner Tamás tanítványaként, akinek hála bejárhatott az általa tartott képzésekre. Így tanulhatott alkalmazott fotográfiát, vizuális antropológiát és vehetett részt művészeti képzéseken, gyakorlatokon, alkotóműhelyeken. Ez határozta meg munkáit az első 25 évben, szenvedélyesen kutatta és fényképezte az emberi élet pillanatait, körbejárva a kérdést; kik is vagyunk mi emberek?
A mesterségesen generált képek terjedésével kezdett új utakat keresni, és kilépve addigi keretei közül teljes szabadságot adott magának az alkotásban. Jelenleg leginkább a láthatatlant önti képekbe, érzéseket, hangulatokat, benyomásokat fényképez. Ugyanaz a kérdés mélyebb megközelítésekben; milyen embernek lenni, mi mozgat és alkot minket belülről?
Az elmúlt 25 évben képei folyamatosan szerepelnek egyéni és csoportos kiállításokon, állandó tárlatokon, fotókönyvekben. Munkássága részeként kísérleti galériát működtetett közel egy évtizeden át, képzéseket, workshopokat tart.
Missziója, hogy a művészetet értékeit és pozitív hatásait közel vigye az emberekhez. Tájba illesztett kiállításai, programjai és a mindennapokba illeszkedő design kollekciói sikeresen támogatják ezt a célt.

Tökéletlen valóság
Ha valami tökéletes, az hibátlan. A tökéletlen tehát hibás.
De mi az a hiba? Valami nem szándékos félrecsúszás? Vagy a tudatos hiba is hiba? Ha tudatos, akkor nem azzal együtt tökéletes, amit alkotunk? A perzsa szőnyegek készítésekor például direkt tesznek csomóhibákat a mintába. Ezzel jelzik az emberi mivoltukat, mert hitük szerint az ember nem lehet tökéletes – így az sem, amit alkot. A kép szempontjából is van jó és rossz hiba. Van, ami rombol és van, ami transzformál, épít valami újat. Ezt nehéz az esetlegességre bízni.
A klasszikus fotográfia keretei, stílusa, rendszere, szabályai 200 év megfigyelései alapján formálódtak és finomodtak. Ezalatt többször kellett teljesen újra definiálni a szerepét is. Az elsődleges szempont mindig az volt, hogy a kép hogyan hat a nézőjére. Egy fényképész tudja, mire hogyan reagál a szem, az agy, a figyelem, az érzelmeink. Tudja mit könnyű befogadni és mi okoz zavart bennünk. Egy jó kép az ősi, ösztönös működésünkkel áll párbeszédben.
A fénykép sajátossága, hogy a valóság az alapanyaga. A valóságot az eddig ismert értelemben azonban egyre kevesebb értelme van fényképezni, hiszen teljesen összefolyik a generált valósággal. Elszakadni tőle viszont fájó lenne. Számomra az már nem lenne fotográfia.
Ahhoz, hogy a fotográfiában is védjegye lehessen a valódinak, az emberinek a hibák tudatos használata, teljesen le kellene bontani a rendszert, elengedni a támpontokat, hiszen minden rendszer könnyen újra generálható. Közben mégis meg kellene tartani ezt a finomra csiszolt működést és az évszázados tudást. Engedni a kiszámítható tökéletességből és teremteni egy folyton változó és megújuló tökéletlen harmóniát.
Ezért ez a kísérletezés kora. Ami egyrészt ijesztő, de közben felszabaditó és izgalmas is.
A támpontok elengedése teljes szabadságot is jelent. Nincs értelme, ezért nem is kell a tökéletességre törekedni. Az elhangzott vers szerzőjének van egy képelmélete, ami leegyszerűsítve – az én értelmezésemben – annyit tesz, hogy a jó kép nem zár konkrét információk közé, a jó kép hat ránk, de nem rág a szánkba semmit és nem ragaszkodik a saját nézőpontjához. Hagyja, hogy bennünk szülessen meg valami.
Ezeken a képeken nem a konkrétumok számítanak, inkább tudatállapotok, annak a kifejezései, hogy ezeken a számomra különleges helyeken én hogyan érzem magam. Arról, hogy milyen embernek lenni a paradicsomban és az istenek földjén. A többi meg csak képzelet.

Feltöltés alatt.

Minden helynek van egy ritmusa.
A Szigeté – nevezzük így – megnyugtató, lassú, kicsit talán andalító. Mégis tele van derűs, örömteli szólamokkal, vibráló kalandokkal. Mint az erdőben az énekesmadarak füttye.
Valahol az Andamán tengeren, az Óperencián is túl, messze a nagyvilág zajától, van egy titkos kis világ. Picike pötty a térképen, mégis külön univerzum. Sajátos szabályok alakítják, nem alkalmazkodik, nem akar lépést tartani semmivel. Csak történik az élet, ahogy a fű is csak nő magától.
Lassú, meleg, lusta nappalokat vált a naplemente és a háborítatlan csillagos ég. Itt ez a fő műsorszám. Maga a lét és az otthont adó világ.
Nehéz elhinni, hogy ez a hely igazi. Olyan, mintha tudatosan tervezett illúzió lenne, mintha mindent arra találtak volna ki, hogy az ide tévedt embert elbűvölje.
A dzsungelben tekergőző, vadcsapás szerű utak fogadnak; a kis kikötőben vidám forgatag és a folyton izzó tűzhelyeken az ételek illata. Uszadékfából tákolt kalyibák, lebbenő függőágyak, mindenki szabad kutyái, gyümölcs, bőség és vidám, ráérős emberek. Este tüzek, beszélgetések, néhol tánc. Az emberek itt nem akarnak többet az élettől. Megvan mindenük, ami a boldogsághoz kell és nagyon tudatosan óvják ezt a kincset.
A Szigeten a föld eltartja a legszegényebbeket is, nem ismerik milyen éhezni, vagy fázni. A magány is ismeretlen fogalom. Nincs rendőrség és magára hagyott élőlény. Ezen a helyen minden homokszem számít. A természet adja a ritmust, a kereteket és a szabályokat is. Az ember pedig nem leigáz, hanem integrálódik. Természetesen és könnyedén. Megkérdőjelezhetetlenül.
Egy lakatlan sziget díszletére emlékeztet, ahová véletlenül egy olyan közösség csöppent, akik idilli életet teremtenek. Nincsenek autók, melegvíz, vagy zárt fürdőszobák. Gekkók és pókok a lakótársak, áram is csak valami furcsa, kiszámíthatatlan rendben érkezik. Nem hord órát senki, de a fagyiárus sötétedés után biztosan végig gurul a parton.
Picike pötty a térképen, mégis nagyon jelentőségteljes. Egy kis univerzum, ahol nem ment a fejlődés az élet rovására, ahol az embernek sikerült kialakítania a természettel harmóniában lévő életet. Olyat, ami minta lehetne az emberiségnek.

• HOME

Minden helynek van egy ritmusa.
A Szigeté – nevezzük így – megnyugtató, lassú, kicsit talán andalító. Mégis tele van derűs, örömteli szólamokkal, vibráló kalandokkal. Mint az erdőben az énekesmadarak füttye.
Valahol az Andamán tengeren, az Óperencián is túl, messze a nagyvilág zajától, van egy titkos kis világ. Picike pötty a térképen, mégis külön univerzum. Sajátos szabályok alakítják, nem alkalmazkodik, nem akar lépést tartani semmivel. Csak történik az élet, ahogy a fű is csak nő magától.
Lassú, meleg, lusta nappalokat vált a naplemente és a háborítatlan csillagos ég. Itt ez a fő műsorszám. Maga a lét és az otthont adó világ.
Nehéz elhinni, hogy ez a hely igazi. Olyan, mintha tudatosan tervezett illúzió lenne, mintha mindent arra találtak volna ki, hogy az ide tévedt embert elbűvölje.
A dzsungelben tekergőző, vadcsapás szerű utak fogadnak; a kis kikötőben vidám forgatag és a folyton izzó tűzhelyeken az ételek illata. Uszadékfából tákolt kalyibák, lebbenő függőágyak, mindenki szabad kutyái, gyümölcs, bőség és vidám, ráérős emberek. Este tüzek, beszélgetések, néhol tánc. Az emberek itt nem akarnak többet az élettől. Megvan mindenük, ami a boldogsághoz kell és nagyon tudatosan óvják ezt a kincset.
A Szigeten a föld eltartja a legszegényebbeket is, nem ismerik milyen éhezni, vagy fázni. A magány is ismeretlen fogalom. Nincs rendőrség és magára hagyott élőlény. Ezen a helyen minden homokszem számít. A természet adja a ritmust, a kereteket és a szabályokat is. Az ember pedig nem leigáz, hanem integrálódik. Természetesen és könnyedén. Megkérdőjelezhetetlenül.
Egy lakatlan sziget díszletére emlékeztet, ahová véletlenül egy olyan közösség csöppent, akik idilli életet teremtenek. Nincsenek autók, melegvíz, vagy zárt fürdőszobák. Gekkók és pókok a lakótársak, áram is csak valami furcsa, kiszámíthatatlan rendben érkezik. Nem hord órát senki, de a fagyiárus sötétedés után biztosan végig gurul a parton.
Picike pötty a térképen, mégis nagyon jelentőségteljes. Egy kis univerzum, ahol nem ment a fejlődés az élet rovására, ahol az embernek sikerült kialakítania a természettel harmóniában lévő életet. Olyat, ami minta lehetne az emberiségnek.

• HOME

VARJU KATA
Villanások az Istenek földjéről - megnyitó
23 év után tértem vissza Ladakhba.
(Tibet Indiához csatolt része)
Azzal a szándékkal indultam, hogy megkeresek régi helyeket és megismétlek régi képeket. Érdekes kiindulási pontnak tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehet kétszer ugyanazt felfedezni, ugyanazt megfogalmazni pedig unalmas lett volna.
Az első alkalommal, fiatal fotósként még nagyon aktívan jelen volt az antropológus énem, fotográfusként pedig arra törekedtem, hogy mesélő, hibátlan képeket készítsek.
Ladakh számomra akkor is és most is olyan varázsvilág, mint az Alíz csodaországban, vagy Narnia világa.
Sok mesés és hihetetlen helyen jártam már, de ez valahogy tényleg olyan, mintha egy ajtón belépve, hirtelen találnánk magunkat egy egészen szürreális helyen, ahol mégis minden természetes.
Ezért végül úgy döntöttem, most inkább ezt az érzést szeretném elmesélni.
Azt a komfortos bűvöletet, amit ez a hely jelent nekem.
Remélem sikerült!
Mindenképpen valami olyan megoldást szerettem volna, ami erősen kapcsolódik a hagyományos fotográfiához. Valami olyat, ami utal arra, hogy az igazi fotográfia mögött mindig ott az ember és ez számít igazán. Így esett a válaszosom arra, hogy a képek negatívjait fogom megmutatni.
Egy fotográfus, aki az analóg korszakban szocializálódott, annak egy negatív mindig kapcsolódni fog a fényképezés világához. A sok laborban töltött óra, a varázslat a sötétben egy kép születésének szerves része volt.
Ami másnak furcsa, az a mi szemünknek teljesen normális. Egy fotós látja a negatívban a pozitívat és a valóságban is a negatív képet. Nekünk ez egy és ugyanaz, a két végletben ugyanúgy ott van minden. Fény és árnyék játéka ez, a világosság és a sötétség Ladakhban pedig szélsőségesen jelenik meg. Ahogy a két ellenpólus egyensúlya is jellemző a régióra sok más szempontból is.
Világos vagy sötét? Fehér, vagy fekete? Attól függ, hogy honnan nézzük.
Jó szórakozást!

• HOME

Leh nehéz hely.
3500 méteren fekszik, 68 százalékos az oxigénszint, áprilisban 30 százalékos a páratartalom, minden meredek és nagy a por. Sivatagi klíma, nappal perzsel a Nap, este hirtelen jön a hideg. A test fáradt, a tüdő küzd, a szív maratont fut, kapar a torok, kiszárad az utolsó sejt is és mindenki szipog.
Vannak, akik köpködnek is, mégis valahogy tisztaság van. A földes utcáknak is van előnye, az ilyesfajta szennyeződést gyorsan a természetbe tapossák a léptek - ami aztán teszi a dolgát.
Leh varázslat is egyben. Olyan, amit nem lehet egyből felfogni, csak beszippant a bűvölete. Hirtelen egy másik univerzumba csöppen az ember, ahol semmi sem racionális, mégis minden jó ahogy van. Középkort idéző sikátorokban természetesen csellengeni valahogy egyszerre harmonikus és nyilvánvaló ott.
Nincs idő, csak az örök jelen.
Ugyanakkor annyira élő és emberi, hogy már természetellenes, ámulatba ejtő és megkapó.
A környezet olyan, mint egy tökéletes díszlet. Az égbe épült ezeréves palota és az örökhavas hegyek adják a hátteret - előttük sztupák és kolostorok díszelegnek és imazászlók lengik be az eget.
Az éjszaka a kutyáké, akik nappalra. elcsendesednek.
Hajnalban néma csend, semmi sem rezzen.
Reggel felsöpörtetnek az udvarok.
És délelőtt elindul a forgatag.
Emberek jönnek, mennek, folyton szóba elegyednek, intézkednek, nevetnek, énekelnek. Mozgásban van minden, mígnem este kigyúlnak a gyertyák a hentesnél, amíg eladja az utolsó adagokat.
A teás utcában is beteszik a száz éves deszka ajtókat és a pékinasok sem futkároznak már kezükben lepényekkel.
Napközben mindez végeérhetetlennek tűnik.
Véletlenül sem kerül senki rossz oldalról egy sztupát, forognak az imamalmok szüntelen, ima van a földön szilárdan fekvő köveken és az éterbe lebegő zászlókon is.
Káosz van és mégis békés rend.
Mantrák mormolódnak, imák dúdoltatnak, malák döccennek tovább.
Közben mosoly van és derű. Kapcsolódás minden pillanatban, mintha csak egy hatalmas organizmus lenne az egész. Ez mindennél fontosabb.
És te hirtelen a része leszel. Befogad azonnal. Mosolygó szemek üdvözölnek, ölelő biccentések tartanak.
Őszinte, szerető öröm csillan az ismeretlen szemekben, csak mert létezel.
Leh nehéz hely és legalább ugyanannyira csodálatos.

• HOME

BOJÁR IVÁN ANDRÁS MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ- VULKÁN FOLYÓIRAT
Villanások az Istenek földjéről - Varju Kata fotókiállitása
Varju Kata kiállításának címében két fogalom szerepel, amelyek fogódzót adhatnak nem hétköznapi képeinek megértéséhez: a „villanások” és az „istenek földje”.
Nézzük az utóbbit: Tibetben járunk, az istenek földjén a képek által. Közelebbről Ladakban, a Himalája India felé eső részén, a Himalája és a Karakorum hegyláncok között, beékelődve India, Pakisztán és Kína közé. Pontosabban Kata járt ott, ő használta a fényképezőgépét azon a helyszínen. Ezt a vidéket Kis-Tibetnek vagy Nyugat-Tibetnek is szokták nevezni. Fővárosa, s a képen megjelenő utcák, terek, sikátorok helyszíne is, a 3600 méter magasságban működő ősi város, Leh. Szélsőséges elhelyezkedése miatt a város viszonylagos nyugalmat és elszigeteltséget élvez, bár kapuit a turizmus ipar kitartóan rázogatja. Szerencséje, hogy magasan fekszik, s hogy évszázadokkal korában rögzült életformája nem kedvez a turizmus instant megoldásokat, kényelmet szerető tömegeinek.
A másik fogalom, a villanások. Ezek kapcsán csakhamar a képhez érünk. A vakuvillanással, a pillanatra feltáruló blendén beszakadó fény villanásával, az életünket mind több és több érzékcsaló káprázattal bombázó pillanatnyi képhatás villanásaival asszociál. Varju Kata legfontosabb állításához jutunk, melyet magánbeszélgetés során szavakkal, vagy ami a legfontosabb, most kiállított képeivel fogalmaz meg. A különös színvilágú, első ránézésre nehezen értelmezhető képek, negatívok nagyításaival. Amit kapunk, a dolgok visszája. Legalább is, mostanáig így gondolhattuk.
Csakhogy közben történt pár fontos dolog a művészet egyik legfiatalabb ágazatában, a még csak 150 éves fotóban. Kata munkáinak megértéséhez muszáj egy kis kitérőt tennünk. Ugyanis ez a változás nemcsak a képet, de egész civilizációnkat átrendezi.
A különféle közösségi platformok működési modelljei szerint az emberiség ma már inkább képekkel mesél, képeken keresztül beszél, semmint elvont és sokszorosan összetett üzenetű mondatokkal, ahogy most én. A facebook a valaha még könyveken cseperedett boomerek unalmas és nehézkes platformja. Tele szöveggel, amik gyakran a képernyő felületén is képesek túl lógni, fárasztó scrollozásra, vagy épp a poszt azonnali elhagyására késztetve a korszerűen rohanó infófogyasztót. Ellenben hasít az Insta, ahol a Gutenberg-civilizáció évszázadai után végre megint a kép beszél, és pörög a Tik-Tok is, ami mini filmecskék, soha fel nem fogható rövidségűre vágott mozgóképi szekvenciák elmulaszthatatlan éhséget keltő villanásai révén ébresztenek ingert, vágyat, vonzást, azonosulást. Ez az érzékileg felfokozott kor már nem ismeri a rettegésnek azt az atavisztikus minőségét, amit a firenzei keresztelőkápolna Coppo di Marcovaldo készítette mozaikképének embereket faló ördögalakja okozott, sem az undort, amit reneszánsz traktátusszerzők írtak le a még a legyeket is megtévesztő valószerűségű Giotto festmények kapcsán. Azokat a képeket a néző tetszőleges ideig pásztázta a szemével, mindig újra és újra élte a kép keltette erős ingert, s elfogta a szorongó félelem valahányszor a pokol ördögére nézett. Lényeg, hogy maga döntött, hogy a hatás mennyi ideig tart, s ő élesztette újra, ha képfaló szenvedélye ismét a szorongás átélésére sarkalta. A fantáziája dolgozott, nem a kép gyarmatosította a befogadó elmét. Ennek a fajta képnek, a lenini és goebbelsi propagandakép használat után, pár évtizede vége. Amit viszont most élünk, már a nagybetűs KÉP halála. Ahogy szöveget, úgy képet sem olvas, ért, értelmez senki, a képeket esszük, habzsoljuk, csócsáljuk és természetesen a folyamat végén haszontalan és megvetendő végtermék formájában eltávolítjuk magunkból. Elfelejtjük. Egy újabb villanás, újabb inger elfelejteti velünk.
Az elején említett időközben lezajlott pár fontos dolog közé tartozik tehát a kép természetének radikális megváltozása is. Az, hogy nemcsak időbeli, de felületi hatásai is mesterséges befolyásolás, formálás és gyakran megtévesztő célzatú átalakítás alá esik. Azt hisszük látunk valamit, de egész biztosan nem azt látjuk, ami a szemünk elé kerül, hanem a valaki és valakik manipulációs szándékának végtermékét. Legyen szó kereskedelmi reklámról, politikai propagandáról, vagy úgynevezett művészetről, vagyis műpiaci termékről, amely minden elemében igyekszik megfelelni a jól értékesíthető műtárgyakkal kapcsolatos elvárásoknak. S mindezt nem ecsettel többé, nem is az emberi fantázia, hanem algoritmusok által. Legfrissebben pedig a mesterséges intelligencia révén kinyitott végtelennek tetsző lehetőségek felhasználásával. Ugyanakkor annak, hogy gyakorlatilag lehetetlen mentesülnünk a képi manipulációk csillámos ragyogása alól, valami mélyen nyugvó belső emberi lényeg mégis mindvégig éberen figyel. Ez az, amivel Kata dolgozik. Bármikor előállíthatok mondjuk egy képet, amin én szerepelek New Yorkban a Times Squere sarkán, amint balomon Madonnával, jobbomon a már rég nem élő Elvis Presley-vel koccintunk az új évre, s közben a kezemben tartott telefon kamerájába nevetünk. Szenzációs esemény élő és holt sztárokkal időzni, nemigaz? S egyben a legtriviálisabb, leginkább közhelyes, semmitmondóbb is. Nincs nap ma már, hogy életünkbe be ne törne egy vagy több hasonló üres és értéktelen szenzáció. A képi ingerek hatása az égre tör, s minél erőteljesebb, minél inkább a képzelet határátlépésének műve, annál üresebb, talmibb, tartalmatlanabb. Az így keletkező üresség a valóság, a hitelesség hiányából ered és akárcsak a pornó, csömört, undort, sivárságot, bút hagy maga után. Mit tehet a kép – teszi fel a kérdést most látható sorozatában Kata, a trivialitás szélsőségéig feszülő, a szavakat, a mondatokat, a nyelvi közlést leváltó, elképesztő mértékű és agresszivitású képdömping pornográf korában? Mit tehet egy képalkotó az új képkorszak hajnalán? Miképpen maradhat az ő mondása igaz? Képe miként őrizheti meg a képszerűség lényegét?
Kép és kép között nagyon fontos különbségek lehetnek, s e különbségek tétje nem kisebb, mint élet és élet közötti különbségé. Képzeljünk el egy bőségszarúból a levegőbe dús csillagporként kiszórt kutyaeledelt, amelyért egy gyönyörű szőrű kutya boldog arccal szinte az égre ugrik, hogy elkapja, s a következő pillanatban máris virágokkal beborított réten szalad, ugrik, mutatja a finom falatoktól nyert határtalan életörömét. Látjuk ezt a képet? Naponta ezer ilyet dobnak fel az internet reklámok, közölnek a tévécsatornák, etc. És képzeljünk el egy hegygerincet, amely fölött valamennyi gravitációs tapasztalatunknak ellentmondva egymás mellé fűzött apró színes zászlók lógnak az ég felé. Az egyik minden eszközzel elkápráztatni akar bennünket, valószerűvé tenni a lehetetlent, a másik, bár egyetlen mozzanata sem igaz, az eddig ismert képalkotás mechanikus és realisztikus követelményrendszere szerint, sőt, a látott motívumok is kétségeket ébresztők, valósága, igazsága és hitelessége felől mégsem hagy kétséget. És ez a végtelenül megnyugtató. Ahogy a hely is, ahol Kata járt, meg ahol Kata él. Ezt csak a kép és kép, valamint az élet és élet közötti különbségek megkerülhetetlen fontossága miatt említem újra. Van hát az emberben, minden illúziócsalási kísérlet, szenzációvágy, a realitásunk keretei közül kitörni vágyó szomorúan kicsinyes extázis-igény ellenére valami mély és alapvető ragaszkodás a hiteleshez. Az igazhoz.
Kata most ezzel játszik. Képeinek témája, az istenek földje, vagyis az igazság terrénuma. A hely, ahol még talán fizikai értelemben is megélhető az archaikus ember létezése, egyben az a hely, ahol az állítás, a képi állítás mögött nincs semmi manipulatív szándék, befolyásolási kísérlet. Valahány ilyen gesztus ugyanis a képet és annak szemlélőjét a képalkotó hatalmi viszonyrendszerébe vonná. Az ilyen képalkotó elsődleges szándéka a néző leigázása, hatalmi alárendelése lenne. Kata azonban az eredendően emberit, mint a mesterséges intelligencia képdömpingje közepette parányi szigetre visszaszoruló igazságot mutatja fel. A kiszolgáltatottat, a sérülékenyt, vagyis a valódit, ami az embert emberré teszi. És az egyetlen minőséget, ami sérülékenységének ellentételezése lehet: a szabadságát.
Kifordult a világ. Kézenfekvő válasza erre Katának, hogy a valóság terepén akkor marad igaz és hiteles, ha a képet negatívban hagyja. A pozitív kép ma már a manipulációs szándékon kívül semmit nem mutat meg a valóságból, hisz belső igazsága régen elveszett. Ami a hiteles közlés lényege, igazsága, - képviselik most Kata képei, - azt a felszíni realitás felől visszafordított mélységben lelhetni meg.
És a képek strukturáltságában, szerkezeteiben. Kata, akarva – nem akarva, a huszadik század vizuális forradalmának leleményeit élteti tovább, munkái hol Bálint Endre kollázsait, hol Ország Lili pászka-képeit, hol Max Ernst frottázsait hívják elő. Festményeket, hisz a negatív révén választott képi absztrakció, mint a még megőrizhető igazság befogható terepe, ebből a vizuális nyelvből származik. S nem csekély bravúr ez. Elsajátítani és anyanyelvként használni egy képi nyelvet, amin még igaz állítás egyáltalán kimondható.
Kata húszegynéhány éve már egyszer bejárta ezt a tájat. Most azzal a céllal utazott oda, hogy egykori képeinek helyszínét felkeresve elkészíti a jelenkor fotóit ugyanazokról a látószögekről. Ám nagyon hamar elengedte ezt a tervet. Odafönt, az istenek földjén ugyanis fölismerte, hogy nemcsak a világ mutat némileg más orcát a pár évtizeddel ezelőttihez képest, de ő maga is más lett. Az elsőre frappáns ötlet hamar kiürült az összevethetőség „jé, de érdekes” hatásában, az akkori pontos és esztétikus látványrögzítés szempontjából nem az idő, hanem a lét minőségének átalakulása a valódi különbségtétel. És azt nem a látvány transzformációja meséli el. Az ő személyes belső létezésének átalakulása és azé is, amit hagyományosan fotóval rögzíthetünk a képcsalások általánossá válásának idején. A kép ma más, mint akkor volt. Mármint a belső logikával, igazsággal és renddel, vagy épp rendetlenséggel bíró autonóm KÉP. Az egyetlen lehetséges kép, amit előállítani ma még érdemes.
Hogy egy kicsit jobban értsük Kata képeit, találkozását az istenek földjével, engedjétek meg, hogy felolvassam Szabó Lőrinc versét, melyre ő hívta fel a figyelmemet.
Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Elhangzott a Szent György-hegyen, 2025 augusztus 9-én

• HOME

A kiállítás két szintjén különböző sorozat képei láthatóak izgalmas, egybefüggő egységet alkotva.
A JELENLÉT (2026.) a Titkos sziget (2026.) és a Villanások az istenek földjéről (2025.) sorozatok képeiből áll össze. A földi paradicsom és a szellemi lét fellegvára szimbolikusan jelenik meg a térben a két emeletet bejárva.
A sorozatokhoz kapcsolódó leírások olvashatóak ezen az oldalon.
Kiállítás információk:
Varju Kata – JELENLÉT, fotókiállítás
Helyszín: Dubniczay-palota, Művészetek Háza Veszprém
8200 Veszprém, Vár u. 29.
Látogatható: 2026.10.03 – 11.15.
Nyitvatartás: szerda – vasárnap 10.00 – 18.00.

• HOME